A hó hangtalanul esett. A világ csendes volt, túl csendes. A fák hajlongtak, a vezetékek megadták magukat a jég súlya alatt.
András a sötét ablakból nézte, ahogy a lámpák egymás után alszanak ki a faluban.
– Elment az áram – mondta halkan.
Kata felnézett a kandallóból.
– Mennyi időre?
– Ki tudja.
A ház kihűlt. A gyerekek takarók alá bújtak. A hűtő leolvadt, a tűzhely némán állt. A harmadik este már a kenyér is elfogyott.
Ekkor Kata eszébe jutott valami.
– Nem maradt meg abból a „katonai kajából”, amit tavaly rendeltél? Az... M-valami?
András elmosolyodott.
– MRE. Meal, Ready-to-Eat. Ott van a garázsban.
A barna tasakokat a konyhaasztalra tették. A gyerekek érdeklődve nézték.
– Apa, ez igazi katonai étel?
– Igen, kisfiam. Az amerikai hadseregé.
A melegítő tasak füstölni kezdett, a víz sziszegve reagált a vegyszerrel. Pár perc múlva gőzölgő spagetti hússzósszal illata terjengett a házban.
A gyerekek tapsoltak.
– Ez csoda! – nevetett a kislány.
Három napig az MRE tartotta őket életben. Volt benne desszert, italpor, keksz, még rágógumi is. Az apró luxus egy elnémult világban.
Amikor végül visszatért az áram, András halkan csak annyit mondott:
„Nem tudod, mi az igazi értéke valaminek, amíg egyszer tényleg szükséged nem lesz rá.”
Most, ha belépsz a garázsukba, ott van egy polc, tele barna csomagokkal.
Nem pánikból.
Hanem biztonságból.