A hóvihar előtti nap még tökéletes volt. A levegő hideg, de tiszta, a Colorado-hegység csúcsai úgy álltak a horizonton, mint egy mozdulatlan tenger hullámai. A Bravo-egység – négy katona, fiatal, de rutinos mind – azt hitte, ez is csak egy újabb rutinheti kiképzés lesz. A hóvihar szaga azonban már ott volt a levegőben.
Williams őrmester, aki tizenkét évet szolgált Afganisztánban, megérezte.
– Fiúk, ma korán tábort verünk – mondta.
Jenkins legyintett. – Ugyan már, ez csak szél, nem hó.
Négy órával később a hó már vállig ért. A rádió elnémult. A GPS befagyott. A szél olyan erővel vágott beléjük, mintha penge lenne. A hegység elnyelte a zajokat, csak a szívverésük és a csontjaik közé kúszó hideg maradt.
A csapat egy kanyon falába vájt sziklanyílásban húzta meg magát. A táskájukban nem sok minden volt: fegyver, víz, egy takaró… és négy barna csomag – az amerikai MRE.
Williams kibontotta az egyiket. „Bevetési adag, menü 7 – marhapörkölt.” A csapat gúnyosan nevetett.
– Mi lesz ez, mirelit kaja 2025-ből? – kérdezte Torres.
– Nem. Ez lesz a vacsoránk, és talán az életünk.
Az MRE-tasakba néhány csepp vizet öntött. A kémiai reakció percek alatt hőt termelt, gőz szállt fel, a marhapörkölt illata betöltötte a hasadékot. A szag ismerős volt – otthonos. Abban a pillanatban a katonák már nem a Colorado-hegységben fagytak, hanem egy konyhában ültek, valahol Amerikában, meleg fényben.
– Az étel nem sokat számít – mondta Williams csendesen. – Hanem amit eszel, az mit idéz fel benned.
A három nap, amit ott töltöttek, embert próbáló volt. Az MRE-k nemcsak kalóriát adtak – morált. A meleg étel illata, az apró édességek, a kávépor – mind egy-egy apró darabja volt annak, amit „civilizációnak” hívtak.
Amikor megtalálták őket, az orvosok döbbenten látták: az életfunkcióik stabilak.
– Miből éltek három napig? – kérdezte a mentőtiszt.
Williams csak annyit mondott:
– Az amerikai hadsereg ebédjéből.
Azóta a Bravo-egységnél minden kiképzés egy mondattal kezdődik:
„A fegyver segít harcolni. De az MRE segít túlélni.”